A reggelem nem volt túl rózsás. Kezdjük azzal, hogy alig aludtam, vagyis, nem is aludtam, tekintve, hogy körülbelül öt perc után rájöttem, hogy a szellemek nem tudnak aludni. Legfeljebb relaxálni. Így, úgy hajnali 3 körül felkeltem, és nekiindultam sétálni. Egy kis idő után valami kimondhatatlan érzés kerített hatalmába. Vissza kellett mennem a suliba. Egy ideig próbáltam küzdeni az érzés ellen, de a lábaim szinte magától mozogtak. Aztán egyre erősödött az érzés. Végül, szinte már suhantam az iskola felé. Amikor odaértem, valami megfoghatatlan érzés kerített hatalmába. Míg a házamnál valami taszítást éreztem, itt szinte inni tudtam a megnyugvást. Úgy éreztem, hogy az iskola és a területe az életem része, hogy nincs a területén kívül boldogság. Azt nem tudom megmagyarázni, hogy miért pont a suli vonzott, amit életemben amúgy utáltam. De az a békesség, ami átjárt felbecsülhetetlen volt. Annyi erőm lett hirtelen, hogy elkezdtem körbe körbe futkosni a kertet. Nem tudom, hogy, hogy sikerült, de két órát futottam megállás nélkül, mire kifáradtam. Akkor lerogytam. majd hátradőltem a fűbe. Még ilyen fáradtan is sokkal erősebbnek éreztem magam, mint éltemben amikor teljes erőmben voltam. Lehunytam a szemem, és elképzeltem, ahogy a lányokkal játszunk.
"Azt szerettük volna, hogy ez a pillanat örökké tartson. Semmi veszekedés, semmi ellentét, csak élveztük a meleg őszi napot.Ez volt ugyanis az utolsó nap a nyílt napok és az előkészítők előtt. Ha pedig azok elkezdődnek, hivatalosan is kezdetét veszi a felvételi szezon. Zéró szabadidő, zéró kikapcsolódás. Minden a nyavalyás tovább tanulás körül forog. Azért is volt ez a nap különleges, mert évek óta ez volt az a hét, amikor senki sem veszekszik senkivel. Nincs hátba szúrás, nincs kibeszélés. Mindenki tisztázta a saját dolgát mindenkivel. Na, mondjuk én és Alana nem bírjuk kifejezett egymást, és Nadyan meg Nicoln között sem felhőtlen a kapcsolat, de azért most egész rendesek egymással.
- Soha a nem legyen vége ennek a napnak! Kiáltotta Eli.
- Úgy legyen! Kiáltotta Asher és Alana
- Mert így tökéletes! Zengte Nicole, Nadyan és én.
Röhögve borultunk egymásra.
- Azt kívánom, hogy soha ne legyünk annyira gonoszak egymással, mint tavaly! Ordítottam.
- Úgy legyen! kiáltottuk.
- Sajnos azonban nem így történt. Szinte mindenki összeveszett mindenkivel. 2-3 fős csapatokra szakadtunk. Részben a felvételi, részben magunk miatt. Körülbelül egy hónapra rá, mintha senki sem emlékezett volna arra a délutánra."
Bár imádtam ezt az emléket, mégis szomorúsággal töltött el. "Soha nem fogom tudni megérteni, hogy miért nem bírjuk egymást" Gondoltam. "Ahogy azt sem, hogy miért vagyok szellem." Felültem. "De mi lenne, ha valahogy újra élhetnék? Ha lenne mód, hogy befejezzem a gimit? Bár kit áltatunk, ha újra élednék, meg kéne ismételnem a kihagyott időt. Bár, ha minden órára elmegyek és memorizálok, le tudom tenni a szint felmérőt, és akkor velük folytathatnám." Ettől a gondolattól annyira belelkesedtem, hogy véletlenül nekirohantam egy fának. NEKI ROHANTAM! Nem mentem rajta keresztül. " Ezek szerint ezek a képességeim is fejleszthetőek. Akkor meg is van a délutáni programom." Egy utolsó próbálkozással megpróbáltam felugrani a tíz méter magas fa tetejére. Mivel sikerült, ott kényelmesen elhelyezkedtem, és néztem a napfelkeltét.
