Két nap telt el a baleset óta. Az
újságok alapján mind a három áldozat sérülésekkel megúszta. Az osztály egy
emberként aggódott Colért, velem együtt. Az újságból megtudtam, a kórház
pontos címét, és úgy három nap után beteleportáltam a kórházba. A feltűnés
érdekében nem váltam láthatóvá, egészen a szobájáig. Bal szerencsémre ébren
volt, így csak huzakodva mentem be, meglesni az orvosi kartont. Mivel több
lapból állt, kénytelen voltam feltűnni. Épp nagyban olvasgattam, amikor...
- Na, már kíváncsi voltam, hogy
eljössz-e? Annyira megrémültem, hogy eltűntem.
- Nyugi, nem köplek be, de nem
ártana behúzni a függönyt. Mivel még nem tértem magamhoz a sokkból, lassan
behúztam a függönyt.
- Mire emlékszel? Kérdeztem.
- Csak arra, hogy megláttalak, és
hogy megtudtam, hogy szellem vagy. De légyszi, ne csak a hangodat erősítsd fel,
mert ez így paráb, min amúgy.
- Upsz, bocsi. De akkor gyorsan
mond a dolgokat, mert nem bírom sokáig.
- Na ez az egyik. Hogy tudsz
látható és hallható lenni?
- Csak gyakorlás kérdése az egész.
Minél többet gyakorolsz, annál tovább bírod.
- Akkor így tudtál megmenteni?
- Ugyan, azok a mentők voltak.
- De azokat te hívtad ki. Ha egy
perccel később jönnek, akkor most te taníthatnál engem, és nem itt, hanem a
hullaházban beszélgetnénk. Ha nem szellem vagyok, elpirultam volna.
- A lényeg, hogy élsz, azt nem
mondom, hogy virulsz. Végre nevetni kezdett.
- Mondja az áttetsző szellem lány.
Na most már én is nevettem.
- Látom, már kezdesz fáradni,
úgyhogy, már csak egy kérésem lenne hozzád.
- Ha nem az, hogy fedjem fel magam,
benne vagyok.
- Jó lenne, ha holnap is bejönnél,
kb-é ugyan ekkor. Most már vörös lett volna a fejem.
- Persze, csak holnap az osztály
jön.
- Akkor jöhetnél velük együtt, és
ha mindenki kiment, majd megjelensz.
- Oké, de jelezzem valamivel, hogy
itt vagyok?
- Valami olyannal, amit csak én
látok, vagy érzek. De mivel most tűntél el, gondolom, menned kell. Csak most
kezdtem el érezni, a suli vonzását.
- Rendben, de még kérdeznék
valamit.
- Csak tessék.
- Miért nem hitted azt, hogy csak a
képzeleted szüleménye vagyok?
- Nem akartam, hogy csak fantázia
legyen. De , most én is elfáradtam. Ásította.
- Akkor holnap Col.
- Holnap, szellem lány.
Becsuktam a szemem, és mintha
megnyomták volna a back gombot, már a suliba is voltam. Gyorsan bementem a
következő órára, és minden erőmmel a tanulásra koncentráltam. Csak az edzés
után, mikor már ledőltem, kezdtem el gondolkodni a látogatásomon. 'Tényleg
akarja a társaságom? Áh, biztos nem. Én csak ,amolyan Nadya pótló lehetek neki.
Bár, ha az lennék, nem hívott volna holnapra vissza. De lehet, hogy unatkozik?'
Így veszekedtem magammal, amíg teljesen le nem merültem. ' Inkább elmegyek, min
sem, hogy becsapjam' jutottam végül erre, elalvás előtt.
Másnap szokatlanul későn keltem,
így majdnem lekéstem a napfelkeltét. Utána mentem a suliba, ott a mosdóba,
tesztelni az erőmet. A tükör előtt váltam láthatóvá, majd a gubancos hajamat
próbáltam összerendezni. Meglepő módon sikerült. Már épp kezdtem azon
elmélkedni, hogy milyen lehetek szőkén, amikor egy bizsergés futott végig a
hajamon. A tükörben ezután, egy szőke, fehér bőrű lány nézett vissza rám. Ettől
annyira feldobódtam, hogy próbát tettem, a ruhák kimosására is. Megint egy
enyhe bizsergés, és kész is volt az ápolt lány. Ilyen boldogan csatlakoztam,
már szellemként az osztályomhoz, és ilyen hangulatban indulunk a kórházba
mindannyian. Amíg odaértünk, csupán háromszor sírtam el magam majdnem, de csak
az az apróság állított meg benne, hogy szellemként nem tudok sírni. Hiába
próbálkoztam már vele korábban, a mosolygáson kívül és az alap archelyzetemet
leszámítva nem tudok más érzelmet megjeleníteni.
Ezen a zavaró tényen akkor
gondolkoztam amíg a busztól elmentünk a rendelő kapujáig. Mivel tartalékolnom
kellett az erőmet nem teleportálhattam egyenesen a kórterembe, hanem a
többiekkel együtt kellett lépcsőzni. Amikor elértük az a szintet, ahol Col lábadozott
az egész osztály versenyt futott, hogy ki lehet az első. Mivel én bárkin
keresztül mehetek, szép kényelmesen sétáltam be a szobába. Mikor beléptem,
nemhogy Colt, de még az ágyát sem láttam a tömegtől. Mivel megígértem, hogy
jelzem, a jelenlétemet elkezdtem gondolkodni, hogy mit tudok csinálni, amit
csak ő vesz észre, de a többiek nem.
" -Ha fellöknék valakit... á,
az túl feltűnő, ha megütném... á, egy kórházba vagyunk nem a játszótéren."
Végül a legegyszerűbb dolgot választottam.
Óvatosan átosontam a tömeg testén,
majd egy gyors mozdulattal megborzoltam a haját. Vártam hogy hogy fog rá
reagálni. Először furcsán nézett maga elé, majd halványan elmosolyodott, és
tovább beszélgetett a többiekkel. Én mosolyogva leültem egy székbe, és
nekikezdtem kivárni a látogatás végét. Ahogy ott ültem csendben, komoly
elmélkedésbe kezdtem az osztályom viselkedéséről.
" Lehet , hogy a halálom csak
segített a közösségen? Az egész csapat sokkal összetartóbb mint régen. Bár,
azért az is közre játszhat, hogy egy barátunkat,( hála nekem), csak majdnem
halálra gázolták.
Először csak a szokásos felületes
kérdések hangoztak el. "Milyen a kórházi kaja? Mennyi ideig maradsz itt?
Nagyon fájt?" Aztán végre Eleanor feltett egy komoly kérdést.
- Hogy történt a baleset? Itt kezdtem izgulni.
' Hogy fogja beadni nekik, hogy a halott ex osztálytárs/barátnőjük szellemként
felhívta a mentősöket, majd megvárta amíg odaérnek, de addig egy rövid
eszmecserét is folytattak, mivel egy ideig a ő is meghalt? Ez még így holtan
elgondolva is bonyolult! '
Szerencsére létezett egyszerűbb
magyarázat is.
- Két kocsi között átrohantam a zebrán,
mire ők összeütköztek. Az egyik félig engem is elütött, így kómába kerültem. A
mentősök szerint egy névtelen női telefonáló hívta ki őket, és így pont időben
érkeztek. A nőről azóta sincs semmi hír.
Ez a magyarázat kielégítette a tömeg
kíváncsiságát, így előkerültek az újabb unalmas kérdések.
' Hogy bírja elviselni ezeket a
kérdéseket? Én a helyében már rég hazazavartam volna az egész díszes
társulatot. Lehet, hogy pont ezért nem kedveltem soha? Ez meg a hülye
bunkóságai miatt. '
Úgy egy másfél óra után egy ápoló
kiterelte őket a " Pihennie kell " dumával.
Miután a a nővér is kiment, Col a
szék felé fordult, ahol ültem.
- Remélem nem mentél vissza a többiekkel,
mert akkor szomorú lennék. Mondja gúnyosan.
- Nagyon vicces a "szegény kicsi
fiútól". Mondtam, miközben előtűntem, és kihangosítottam a hangom.
- Mennyire untad magad halálra? Ja, bocs. Rögtön elszégyelte
magát.
- Semmi baj, nem veszem magamra a halál szót. Ez van, ezt kell
szeretni. Mondtam. Erre röhögött.
- Amúgy jobb mesét nem tudtál kitalálni? " Egy ismeretlen
nő", ez nem túl kreatív.
- A valóság túl kreatív lett volna. És amúgy az orvosok is ezt
írták a jelentésbe.
- Miért nem mondtad el az igazat? Csupán csak két évig kellet
volna diliházban élned. Mondtam nevetve. Ettől végre ő is elnevette
magát.
- Kössz, de elég az iskola, nem kell, hogy még pszihiátriára is
járjak. De legalább élek, ez is remek.
- Ne mondj hülyeséget, ha nem lennék, akkor is élnél, csak akkor
kicsit rosszabbul lennél.
- Ez nem igaz és te ezt nagyon jól tudod. Megmentetted az életem,
pedig simán hagyhattál volna meghalni.
- Nem hagyok senkit se meghalni tök feleslegesen!
- De, amúgy, még mindíg nem magyaráztad el rendesen ezt a "
kötelező a suli közelébe lenned" dolgot.
- Hát, nem akarlak untatni egy ilyen hosszú és unalmas sztorival.
Legyintettem.
- Egy szellem mondja ezt a minden napjairól egy embernek. Persze,
ez egy tök unalmas dolog lehet!
És neki kezdtem a sztorinak.
