2. Fejezet

Zuhantam zuhantam és csak zuhantam a véget nemérő sötétségben. Aztán hirtelen valami megrántott és elkezdett visszahúzni. Majd hirtelen elvakított a fehérség és elájultam.
Nem tudom mennyi idő telt el, amíg nem voltam magamnál. Aztán éreztem, hogy visszatér belém az élet. Legalábbis úgy éreztem. Nagy nehezen sikerült kinyitnom a szemen és rá bámultam az égre. "Ezt nem hiszem el. Mégsem haltam meg!" Gyorsan felültem és körülnéztem. Egy hegyoldal aljában lehettem. Lehunytam a szemem és mélyen magamba szívtam a friss levegőt. De várjunk. Nem jött be a levegő. Sőt, ki se tudtam fújni semmit. Gyorsan odaszaladtam egy közeli fához és ököllel belevertem egy nagyon. Azaz, vertem volna ha a kezem nem szalad keresztül a fán."A francba!" gondoltam. Még egyszer alaposan körülnéztem a földön, és akkor megláttam. Egy fiatal barna hajú lány elernyedt testét. Az egész teste televolt karcolásokkal, az egyik  keze gipszbe. Elkeseredetten rogytam le a testem mellé. " Tehát ennyi volt. Ennyit élt Eveny Dymond Az életem 16 évesen lezárult. Bele sem merek gondolni, hogy mit élhetnek át anyáék."  bár szellem voltam, kitört belőlem a zokogás.
Nem tudom mennyi időt tölthetem így. De aztán rájöttem, hogy kezdenem kell valamit magammal. Minden erőmet összeszedve próbáltam ásni a földbe. Nem tudom, hogy sikerült, de valahogyan sikerül akkora gödröt ásnom, hogy többé senkinek se legyek útba. Miután végeztem teljesen ki voltam fulladva. Hanyatt vágtam magam a földön és lehunytam a szemem. Már épp kezdtem volna pihenni, mikor eszembe jutottak apáék. Gyorsan felpattantam, leporoltam magam(csak megszokásból, koszos ugyanis nem lettem) , és nekiálltam gondolkodni. Minden szellemes történetben tudnak a szellemek teleportálni. Először megpróbáltam nagyot ugrani. de csak fel le ugráltam( bár magasabbra, mint régen). Próbáltam nekifutni, de csak simán futottam( gyorsabban, mint régen). Már épp kezdtem volna feladni, mikor eszembe jutott a harmadik opció. Szorosan becsuktam a szemem és magam elé képzeletem a kertünket. Ahogy apa grillezik, ahogy anya tereget, és ahogy a lányok és én hangosan röhögünk valami hülyeségen. Már épp kezdtem belefeledkezni az emlékekbe, amikor eszembe jutott, hogy miért is emlékeztem vissza. Még egy kicsit koncentrálgattam, majd kinyitottam a szemem. Az udvar közepén álltam, viszont rohadt fáradt voltam. minden maradék erőmet összeszedve( lábjegyzék magamnak, ha lehet nem teleportálunk) és beszaladtam a házba.
 Anya az asztalnál ült és zokogott, Apa hátulról  átkarolta, kezében egy köteg lap. Kicsit közelebb mentem, hogy el tudjam olvasni a feliratot." Eltűnt a gimnazista lányunk! Aki látja hívja a következő telefonszámot..."
- Ne aggódj drágám. Suttogta apa anya fülébe. - Megtaláljuk.
- Remélem! Zokogta anya.
 Nem bírtam tovább, a házban maradni. Ész nélkül rohantam ki a házból, meg sem állva a cseresznye fáig. Lehasaltam a fűbe, és zokogni kezdtem. Zokogtam, zokogtam, és zokogtam.
Egy idő után motoszkálást hallottam a szobám felől. Lassan feltápászkodtam, majd egy könnyű ugrással az erkélyemen teremtem. Onnan besétáltam, és a mai napomon nem tudom hanyadjára* teljesen ledöbbentem. Az ágyam beágyazva, ruháim katonás rendben a szekrénybe. Az  íróasztalon a könyvek magasság sorrendbe. Az egész helység úgy nézett ki, mint a szállodákba a frissen elrendezett szoba, ami csak a tulajra vár. Az összképet csupán az ideiglenesen behelyezett kis asztal zavarta, amin egy rólam készül fotó , egy virág, és a kedvenc plüssöm, virított. Ez előtt zokogott anya.
"Ebből elég volt." gondoltam. " nem maradhatok itt, hogy nézzem ahogy, a szüleim szenvednek. Inkább alszom egy parkban, mint a volt szobámba." Azzal kiugrottam az ablakon a kertbe. Ott erősen koncentrálni kezdtem a villamos megállóra. Kíváncsi lettem , hogy mi maradt ott.
Ahogy kinyitottam a szemem, furcsa érzés kerített hatalmába. A megálló rendőrségi zárszalaggal volt körbetekerve. Egy villamos kocsi volt elnyúlva végig az állomás teljes hosszán, bár a kocsinak a közepe ki volt vágva. Feltehetően az a rész ahol én voltam. Nagyon bizarr érzés volt visszagondolni, hogy az életem egy bizonyos szemszögből itt ért véget. Az állomástól nem messze lévő óra épp 8-at ütött. Ideje volt alvóhely után néznem.
Végül a város főterének egyik pavilonját választottam. Azért ezt, mert a lányokkal míndig ide ültünk le, ha fagyiztunk. Erről eszembe jutottak drága volt osztálytársaim. Alvás előtt még elhatároztam, hogy holnap meglátogatom őket.