5. fejezet

Két nap telt el a baleset óta. Az újságok alapján mind a három áldozat sérülésekkel megúszta. Az osztály egy emberként  aggódott Colért, velem együtt. Az újságból megtudtam, a kórház pontos címét, és úgy három nap után beteleportáltam a kórházba. A feltűnés érdekében nem váltam láthatóvá, egészen a szobájáig. Bal szerencsémre ébren volt, így csak huzakodva mentem be, meglesni az orvosi kartont. Mivel több lapból állt, kénytelen voltam feltűnni. Épp nagyban olvasgattam, amikor...

- Na, már kíváncsi voltam, hogy eljössz-e? Annyira megrémültem, hogy eltűntem.

- Nyugi, nem köplek be, de nem ártana behúzni a függönyt. Mivel még nem tértem magamhoz a sokkból, lassan behúztam a függönyt.

- Mire emlékszel? Kérdeztem.

- Csak arra, hogy megláttalak, és hogy megtudtam, hogy szellem vagy. De légyszi, ne csak a hangodat erősítsd fel, mert ez így paráb, min amúgy.

- Upsz, bocsi. De akkor gyorsan mond a dolgokat, mert nem bírom sokáig.

- Na ez az egyik. Hogy tudsz látható és hallható lenni?

- Csak gyakorlás kérdése az egész. Minél többet gyakorolsz, annál tovább bírod.

- Akkor így tudtál megmenteni?

- Ugyan, azok a mentők voltak.

- De azokat te hívtad ki. Ha egy perccel később jönnek, akkor most te taníthatnál engem, és nem itt, hanem a hullaházban beszélgetnénk. Ha nem szellem vagyok, elpirultam volna.

- A lényeg, hogy élsz, azt nem mondom, hogy virulsz. Végre nevetni kezdett.

- Mondja az áttetsző szellem lány. Na most már én is nevettem.

- Látom, már kezdesz fáradni, úgyhogy, már csak egy kérésem lenne hozzád.

- Ha nem az, hogy fedjem fel magam, benne vagyok.

- Jó lenne, ha holnap is bejönnél, kb-é ugyan ekkor. Most már vörös lett volna a fejem.

- Persze, csak holnap az osztály jön.

- Akkor jöhetnél velük együtt, és ha mindenki kiment, majd megjelensz.

- Oké, de jelezzem valamivel, hogy itt vagyok?

- Valami olyannal, amit csak én látok, vagy érzek. De mivel most tűntél el, gondolom, menned kell. Csak most kezdtem el érezni, a suli vonzását.

- Rendben, de még kérdeznék valamit.

- Csak tessék.

- Miért nem hitted azt, hogy csak a képzeleted szüleménye vagyok?

- Nem akartam, hogy csak fantázia legyen. De , most én is elfáradtam. Ásította.

- Akkor holnap Col.

- Holnap, szellem lány.

Becsuktam a szemem, és mintha megnyomták volna a back gombot, már a suliba is voltam. Gyorsan bementem a következő órára, és minden erőmmel a tanulásra koncentráltam. Csak az edzés után, mikor már ledőltem, kezdtem el gondolkodni a látogatásomon. 'Tényleg akarja a társaságom? Áh, biztos nem. Én csak ,amolyan Nadya pótló lehetek neki. Bár, ha az lennék, nem hívott volna holnapra vissza. De lehet, hogy unatkozik?' Így veszekedtem magammal, amíg teljesen le nem merültem. ' Inkább elmegyek, min sem, hogy becsapjam' jutottam végül erre, elalvás előtt.

Másnap szokatlanul későn keltem, így majdnem lekéstem a napfelkeltét. Utána mentem a suliba, ott a mosdóba, tesztelni az erőmet. A tükör előtt váltam láthatóvá, majd a gubancos hajamat próbáltam összerendezni. Meglepő módon sikerült. Már épp kezdtem azon elmélkedni, hogy milyen lehetek szőkén, amikor egy bizsergés futott végig a hajamon. A tükörben ezután, egy szőke, fehér bőrű lány nézett vissza rám. Ettől annyira feldobódtam, hogy próbát tettem, a ruhák kimosására is. Megint egy enyhe bizsergés, és kész is volt az ápolt lány. Ilyen boldogan csatlakoztam, már szellemként az osztályomhoz, és ilyen hangulatban indulunk a kórházba mindannyian. Amíg odaértünk, csupán háromszor sírtam el magam majdnem, de csak az az apróság állított meg benne, hogy szellemként nem tudok sírni. Hiába próbálkoztam már vele korábban, a mosolygáson kívül és az alap archelyzetemet leszámítva nem tudok más érzelmet megjeleníteni.

Ezen a zavaró tényen akkor gondolkoztam amíg a busztól elmentünk a rendelő kapujáig. Mivel tartalékolnom kellett az erőmet nem teleportálhattam egyenesen a kórterembe, hanem a többiekkel együtt kellett lépcsőzni. Amikor elértük az a szintet, ahol Col lábadozott az egész osztály versenyt futott, hogy ki lehet az első. Mivel én bárkin keresztül mehetek, szép kényelmesen sétáltam be a szobába. Mikor beléptem, nemhogy Colt, de még az ágyát sem láttam a tömegtől. Mivel megígértem, hogy jelzem, a jelenlétemet elkezdtem gondolkodni, hogy mit tudok csinálni, amit csak ő vesz észre, de a többiek nem.

" -Ha fellöknék valakit... á, az túl feltűnő, ha megütném... á, egy kórházba vagyunk nem a játszótéren." Végül a legegyszerűbb dolgot választottam.

 Óvatosan átosontam a tömeg testén, majd egy gyors mozdulattal megborzoltam a haját. Vártam hogy hogy fog rá reagálni. Először furcsán nézett maga elé, majd halványan elmosolyodott, és tovább beszélgetett a többiekkel. Én mosolyogva leültem egy székbe, és nekikezdtem kivárni a látogatás végét. Ahogy ott ültem csendben, komoly elmélkedésbe kezdtem az osztályom viselkedéséről. 

" Lehet , hogy a halálom csak segített a közösségen? Az egész csapat sokkal összetartóbb mint régen. Bár, azért az is közre játszhat, hogy egy barátunkat,( hála nekem), csak majdnem halálra gázolták.

 Először csak a szokásos felületes kérdések hangoztak el. "Milyen a kórházi kaja? Mennyi ideig maradsz itt? Nagyon fájt?" Aztán végre Eleanor feltett egy komoly kérdést.

- Hogy történt a baleset? Itt kezdtem izgulni. ' Hogy fogja beadni nekik, hogy a halott ex osztálytárs/barátnőjük szellemként felhívta a mentősöket, majd megvárta amíg odaérnek, de addig egy rövid eszmecserét is folytattak, mivel egy ideig a ő is meghalt? Ez még így holtan elgondolva is bonyolult! '

 Szerencsére létezett egyszerűbb magyarázat is.

- Két kocsi között átrohantam a zebrán, mire ők összeütköztek. Az egyik félig engem is elütött, így kómába kerültem. A mentősök szerint egy névtelen női telefonáló hívta ki őket, és így pont időben érkeztek. A nőről azóta sincs semmi hír.

Ez a magyarázat kielégítette a tömeg kíváncsiságát, így előkerültek az újabb unalmas kérdések.

' Hogy bírja elviselni ezeket a kérdéseket? Én a helyében már rég hazazavartam volna az egész díszes társulatot. Lehet, hogy pont ezért nem kedveltem soha?  Ez meg a hülye bunkóságai miatt. '

Úgy egy másfél óra után egy ápoló kiterelte őket a " Pihennie kell " dumával.

 Miután a a nővér is kiment, Col a szék felé fordult, ahol ültem.

- Remélem nem mentél vissza a többiekkel, mert akkor szomorú lennék. Mondja gúnyosan.

- Nagyon vicces a "szegény kicsi fiútól". Mondtam, miközben előtűntem, és kihangosítottam a hangom.

- Mennyire untad magad halálra? Ja, bocs. Rögtön elszégyelte magát.

- Semmi baj, nem veszem magamra a halál szót. Ez van, ezt kell szeretni. Mondtam. Erre röhögött.

- Amúgy jobb mesét nem tudtál kitalálni? " Egy ismeretlen nő", ez nem túl kreatív.

- A valóság túl kreatív lett volna. És amúgy az orvosok is ezt írták a jelentésbe.

- Miért nem mondtad el az igazat? Csupán csak két évig kellet volna diliházban élned. Mondtam nevetve. Ettől végre ő is elnevette magát. 

- Kössz, de elég az iskola, nem kell, hogy még pszihiátriára is járjak. De legalább élek, ez is remek.

- Ne mondj hülyeséget, ha nem lennék, akkor is élnél, csak akkor kicsit rosszabbul lennél.

- Ez nem igaz és te ezt nagyon jól tudod. Megmentetted az életem, pedig simán hagyhattál volna meghalni.

- Nem hagyok senkit se meghalni tök feleslegesen!

- De, amúgy, még mindíg nem magyaráztad el rendesen ezt a " kötelező a suli közelébe lenned" dolgot.

- Hát, nem akarlak untatni egy ilyen hosszú és unalmas sztorival. Legyintettem.

- Egy szellem mondja ezt a minden napjairól egy embernek. Persze, ez egy tök unalmas dolog lehet!

 És neki kezdtem a sztorinak.